A fővárosról, Vilniusról (magyarul Vilna) azt írja a város híres szülötte, Czesław Milos lengyel költő, hogy egymáson átnyúló régiók különös, keverék városa ez, akárcsak Trieszt vagy Csernovic. Gediminas nagyherceg a 14. században tette a litván fejedelemség központjává. A határok sokszor változtak, volt lengyel, német és orosz kézen. Báthory István lengyel-litván király uralkodása alatt egyetemi rangot kapott a vilniusi akadémia. Eltérően a többi balti várostól, a soknyelvű, vegyes kultúrájú Vilnát nem a német és skandináv építészet jellemzi, hanem a barokk – de láthatunk gótikus, reneszánsz és klasszicista emlékeket is.

A szovjet uralom megszűnése után az EU támogatások nagy részét a város rendbetételére költötték. A látogatót ma frissen tatarozott, pasztellszínű – egy- és kétemeletes – házak fogadják. Rengeteg a templom. Az óváros tele boltokkal, szépek a kapuk, a portálok. A távolabbi utcák belső udvaraiban a toldozott villanyvezetékek, roskatag falépcsők és rendezetlen udvarok formájában még ott kísért a múlt. Meg talán abban is, hogy alig takarítják el a havat. A járdák jegesek, nagyon óvatosan kell lépegetni.

Az első este vendéglőben ismerkedem a jellegzetes ételekkel. Sörkorcsolyaként sült malacfület vagy pirított kenyeret szoktak kínálni. A malacfülre nem voltam kíváncsi, az utóbbi szikkadt barna kenyérből készül, hasábokra vágják, fokhagymás olajban megsütik, és így kínálják, vagy ráolvasztott sajttal. Ez nagyon ízletes és jó a sör is. Jel legzetes előétel a szeletekre vágott hering, ami mellé hagymát, héjában főtt krumplit és tejfölt adnak. A hering nagyon finom, omlós – nem olyan savanyú és sós, mint amit mi üvegben eltett ruszliként ismerünk. A céklából készült leves, a borscs is nagyon ízlett.

Jellemző ételek a tócsnik, meg a szintén krumpli alapú gombócok, derelyék. Az előbbieket tejföllel, gombamártással adják. Cepelinasnak – azaz zeppelinnek, a hasonló forma okán – hívják a nyers és főtt krumpli keverékéből készült hosszúkás gombócot, melyet általában darált hússal töltenek, vízben kifőznek, aztán kisütött szalonnadarabkákkal és zsírral öntik le. A derelyébe túró vagy káposztás-gombás töltelék kerül, melyet nem fűszereznek. (Pedig milyen jó lenne bele egy kis csombor, kakukkfű, bors…).

Bárhová is kerülök, első utam a piacra vezet. Hasonló, de jóval kisebb klinkertégla épület, mint nálunk a régi fővárosi piacok. Bent meglep a szalonnák és egyéb füstölt húsáruk nagy választéka. Van például olyan szárított, füstölt hús, melynek íze a híres, hajszálvékonyra szelhető és igen drága, svájci Bündnerfleischre hasonlít.

A vadon nőtt gomba itt ősidők óta a hagyományos étkezés fontos része, s az emberek nagy része ma sem sajnálja gombászásra az időt. Hosszú füzérekben árulják a szárazon is illatos vargányát, melyből már 1-2 darabka is remek ízt ad az ételnek. Hordóban egres nagyságú, sötét piros gyümölcs áll: tőzegáfonya. Fagyottan (nem mélyhűtve, hanem ahogy az időjárás adja) is sokáig eláll, az íze savanykás. Dzsemet készítenek belőle meg gyümölcskocsonyát, ami cukrozva, tejszínnel leöntve finom desszert. Mondják, hogy nyáron az erdei szamóca és a termesztett eper fantasztikusan harsogó ízű. Ennek oka, hogy a nyár hűvösebb ugyan, mint nálunk, de sokkal hosszabban süt a nap. Meglepett, hogy a kelt tésztáknak itt is kedvelt tölteléke a mák.

A kenyér litvánul duona, de ez csak a fekete kenyeret jelenti; amikor megjelent a fehér kenyér, új szóval kellett jelölni. A szombati nagy piacon sorban állnak az egyik pultnál, melyen fekete kenyerek nagy darabjai fekszenek. Mintha egyetlen óriási tepsiben sütötték volna őket, és utána vágnák tetszőleges darabokra. Tésztája sűrű, súlyos, az íze édeskés. Nekem leginkább a Nagymama kenyere nevű ízlik, ezt mindenütt árulják. Színe sötétbarna, elszórtan egész gabonaszemek látszanak benne.

Finomak a tejtermékek, a normál tejföl zsírtartalma 38 (!) százalék, de persze van soványabb, 20 és 12 százalékos is. Amit igazán elirigyeltem: a valódi tejszín. Nálunk már csak a dobozos, hosszan eltartható és rosszul felverhető, gyári egyenruhájú pótlékokat vehetem meg.

A vendéglők zöme egyszerűen ízléses, hiányzik (azaz nekem dehogy hiányzik) a túldíszített vagy túldizájnolt ál-elegancia. Vilnában egy olasz vállalkozó például pizzeriákat nyitott. Személyesen ellenőrzi a minőséget, a város pedig nem engedi, hogy ebben a műfajban más is terjeszkedjen. Kaunasban, a másik nagyvárosban egy szintén olasz kávézóban magyar barátaim örömmel fedezték fel a szendvicskínálatot – eddig ez hiányzott. Egy másik vállalkozó csokoládéüzleteket nyitott, saját készítésű bonbonokat lehet nála kapni, meg valódi forró csokoládét. Szép porceláncsészében tálalják, olyan sűrű, hogy kanállal nyalogatja el az ember.

Szerencsére láttam a híres Kázmér-napi vásárt is Vilniusban. Ez a kézművesek vására, olyanfajta, mint nálunk, augusztusban a Mesterségek Ünnepe. Csakhogy a hangulat most teljesen téli. Szép árut hoztak a fafaragók, a kötősök (akik a hagyományos gyapjúzoknit és -sapkákat kínálják), a lenszövők, a borostyán ékszereket készítők.

Nagy hordóból kancsóba mernek valamit, sokan isszák. Mi lehet? Forralt sör! Megkóstolom azt is, jól esik a hidegben. A hömpölygő sokadalomban különös szárított virágcsokrokat is árulnak, sokan veszik. Ezt a templomban megáldatják, lakásdísz lesz belőle a következő Kázmér-napig.

Kíváncsi vagyok, vajon mivel tölti a hosszú sötét téli estéket az itt élő követségi titkár, Máté László. Főz. Lehetőleg nagyon komplikált dolgokat, teszi hozzá a párja, Nóra. Valóban, meg is győződhetek róla. A sütőből finom illatok szállnak, s hamarosan asztalra kerül a fürjpástétom, közepében konyakba áztatott libamáj. Nagyon finom.

Litvániában is létezik a falusi turizmus. Barátaim (másik két családdal együtt) vidéken béreltek ki egy házat. Másfél órát autóztunk Vilniustól északkelet felé, majd erdei útra tértünk. Ott már csak egy mély autónyom mutatta a hóban az irányt. Aztán feltűnt a fából faragott hal forma, az irányított tovább. Az erdő sűrű, szememnek szokatlan: igen magas vörösfenyők alkotják, köztük fehéren villannak a nyírfák törzsei. Néhol egy magas nyírfa kapuívként áthajol az út felett.

Tisztásra érkezünk, három faház áll rajta, mellettünk még egy kisebb, az lehet a szauna. A régi házban a gondnok lakik, a másik két ház kiadó. A kandallókban hatalmas hasábok égnek, kellemes meleg vár. Kényelmes, mindennel felszerelt konyha, nappali és fürdőszoba nyílik az alsó szintről, fent pedig a kétszemélyes hálószobák.

A síelés után irány a forró szauna. Ajtajától pár lépésnyi kitaposott ösvény vezet egy medencéhez, talán forrás vizét duzzasztották fel. A húszcentis jégből szabályos téglalapot vágtak ki, itt lehet majd megmártózni. No, ezt mégsem, inkább gyors ledörzsölés a friss hóval. Aztán csak a hatalmas alvás: jó meleg, fahasábok illata vesz körül.