A sós ízű szél, az erős nap és persze a nagy kékség nem hagy kétséget afelől, hogy mediterrán világban járunk. Mégis megannyi Mary vásárol a piacon, a kiskocsmák előtti hokedliken pedig szinte biztos, hogy John, Robert vagy Paul, esetleg James diskurál a világ dolgairól. Kis híján egy könnyed „grazie”-val fogadom falusi népünnepélyen vásárolt fognyűvő édességet, mert olyan dél-olaszos a hangulat, de a cukorkaárus tökéletes angolja megfékez. Mintha egy húsz évvel ezelőtti brit filmben szerepelne, nem hadar, szépen artikulál, és elnézi az idegennek, ha keresi a szavakat. Neki nem kell, hisz az angol éppúgy a sajátja, mint a máltai.

A 164 éves brit fennhatóságnak köszönhetően a máltaiak ma is mind kétnyelvűek. A legolvasottabb helyi lapok angolul íródnak, a 17. századi Manoel színházban angolul játszanak. A próbák közötti szünetben a színészek persze máltai nyelven társalognak, és ugyanígy szólnak egymáshoz a pincérek az éttermekben. Úgy hangzik, mintha valaki egyszerre beszélne arabul és olaszul, miközben kölcsönvesz egy-két francia vagy angol szót is.

A máltai nyelvbe sokan „beleszóltak”. Nem lehet a Földközi-tenger kellős közepén „szigeteskedni” anélkül, hogy ne kellene évszázadonként újabb és újabb népekkel megbarátkozni. Járt itt szinte mindenki, aki elérte, hogy ma külön szócikket kap a lexikonokban. Málta, stratégiai fekvése és biztonságos természetes kikötője miatt mindig kedvelt célpontja volt a kereskedőknek és a világuralomért masírozóknak. Mind emlékeket hagyott maga után: építményeket, szokásokat, vallásokat, művészeti alkotásokat, ételrecepteket, nyelvet… Kevés hely van a világon, ahol ilyen kis területen ennyiféle kor és kultúra találkozik.

A sziget, amelyik nem ismer hegyeket, olyan, mint a sokféle előétellel kérkedő nagy, közös tányér. Nem spóroltak a rávalókkal. Őskori civilizációk hatalmas kövekből épített szentélyei, őskeresztény katakombák, a szigetet 270 évig uraló Szent János-rendi lovagok reneszánsz szálláshelyei, római villák mozaikjai… Rendhagyóan magas számban szerepelnek az UNESCO Világörökség listáján a máltai értékek. Köztük Európa első terv szerint épült városa, a dombra kapaszkodó Valletta, melyet a 16. században építtettek a johanniták. Vagy a büszke középkori erődváros, Mdina és a szigeteken talált hatezer éves kőszentélyek, az úgynevezett megalitikus templomok.

Kő kövön, mindenfelé. Terméskőből összerakott kerítések jelölik a zsebkendőnyi birtokhatárokat, védik a veteményest a sós tengeri széltől, és igyekeznek összetartani a kevéske termőföldet. A kőfejtőkben szabályos hasábokra darabolják a sárga mészkövet. Ebből épült minden ház, palota, kolostor, erőd és várfal, ettől mézszínű minden falu és város. Csak a tájból körös-körül kiemelkedő székesegyházak kupolái kaptak egy kis bordó színt.

Valletta környékén a települések egymásba érnek. Málta a világ egyik legsűrűbben lakott országa. Átmenni egyik városból a másikba épp akkora élmény, mint Budapesten átlépni a hatodik és hetedik kerület határát.

Kő és kő. A 16. században a harcosok páncélba, a sorra épülő városok erődbe „öltöztek”. A johanniták harcoló lovagrendje a Nagykikötő tengerbe nyúló földnyelvein telepedett le, s szálláshelyeiket magas várfalakkal védték a víz felől várható támadásoktól. Sehol máshol nem látható ilyen összefüggő védmű rendszer. Hiteles díszlet kosztümös filmekhez. Meg sem lepődöm, amikor Vittoriosa városkapuján első világháborús ágyút vonszol ki néhány brit gyarmati katona. Nagy bajusz, khaki sort és térdzokni… Annyira idevalóak, hogy fel sem merül a kérdés: hogy kerülnek a 21. századba? A válasz egyszerű: katonásdit játszottak az erődben, előszedve a régmúlt hadsereg autóit, fegyvereit. Vasárnapi férfimóka.

A múlt ma is „használatban van”. Elég lesétálni a tengerpartra, hogy egy kis történelemleckét vegyünk. A pompás színeket viselő halászbárkák orrán a festett, figyelő, őrző szem – a föníciai hajók díszítését idézi. Ugorjunk 2500 évet. A vallettai Nagykikötő vörös színű, „dghajsa” csónakjai „England forever” felirataikkal a brit gyarmati időkből valók. Nemcsak a part menti erődvárosok közötti utasforgalmat biztosították, hanem felvezették a királynő flottáját, és partra szállították a tengerészeket. Ma – immár motorral felszerelve – ingatag ölükben tétovázó turistákat visznek kikötő-kirándulásra.

A hétköznapok történetét őrzi az apró öntöttvas kályháján trónoló, kékzománcú teáskanna, a vizespadon álló porcelán lavór, a régi falióra és a várostervező nagymestert, la Vallettát ábrázoló olajnyomat is Lucianónál. A kitűnő kiskocsma remek helyen van, a piac és a Szent János-lovagrend messze földön híres főtemploma, a Szent János katedrális tőszomszédságában.

A több száz éves házban kijárt falépcső vezet az emeletre. Mintha valakinek a lakásában vendégeskednénk. Kipróbálhatom végre a máltai házak jellegzetes, zárt faerkélyét is, amelyeket korábban csak járdáról láthattam. A városlakók a 18. században kezdtek ablakok helyett díszes doboz-erkélyeket építeni, hogy ezzel is megszűrjék a hőséget, útját állják az erős napsütésnek. A kis szeparé diszkréten rejti a szűk sikátorokat, a tengerre kifutó utcákat kémlelőket, úgyhogy bámészkodásra is ideális.

Addig, amíg meg nem érkezik a szokásos nagy tálnyi előétel. Fokhagymával főtt hideg articsóka, apróra vágott paradicsom hagymával és bazsalikommal házasítva, pirítósra halmozva, kapribogyó, hatalmas zöld olajbogyók, saláták, napon szárított paradicsom, uborka, barnabab püré, máltai nyers szalámi, olajban vagy ecetben eltett borsos juhsajt. Vagy ugyanennek a hófehér, friss változata, ami hógolyóként pompázik a tányéron. Még nem döntötte el, hogy az íztelenségében is finom mozzarella pályafutására vágyik, vagy inkább néhány hét alatt zamatos keménysajttá érlelődik. De ha már így, ártatlan korában feltálalják, nincs sok választása.

A máltai konyha, amelyik a 18. században élte virágkorát, az arab, sémi gasztronómia és az európai házasságából született. Századokon keresztül multikulturális hatások érték. Itt is kedvelt előétel például a paradicsomos pasta, főétel a pizza. Szicília olyan közel van Máltához (90 km), hogy katamaránnal alig másfél óra alatt el lehet jutni a cataniai piacra, ahol minden egy kicsivel olcsóbb, mint Vallettában.

A szigetországban kevés a termőterület, így a borhoz a szőlő, a főzéshez az olíva és híres máltai kenyérhez – sötétbarnára sült, vastag, ropogós héj, könnyű tészta – a búza is Szicíliából érkezik. A középkorban a szállítmányok egy része a pékek falujába, Cafal Curmi il-Fornaróba tartott. A fővároshoz közeli település ma is híres régi kis pékségeiről.

A gabonát a tekintélyes méretű, emeletes farmházak malmaiban őrölték meg. Az egyik ilyen, négyszáz éves, fagerendás, boltíves épületben ma híres étterem és főzőiskola működik. Az Ir-Razzett L-Antik vezetője, James Perry Zammit húsban, halban, kenyérben is el tudja mondani a máltai történelmet.

„A csigát a rómaiak hozták be, a szentjánoskenyérfa gyümölcséből készülő szirupot és édességeket az arabok, a kétszersültet meg az angol katonák. A kétszáz éves arab uralom idején tilos volt sertést enni, de amikor jöttek a keresztények, már semmi baj nem volt vele. Mindig sok volt a vadnyúl a szigeten, a máltaiak szívesen fogyasztották. Csakhogy a johanniták idején – mert a lovagok maguk vadásztak – tilos volt a köznépnek nyulat lőni. A brit időkben viszont mindazokat, akik csatlakoztak a hadsereghez, többek között azzal jutalmazták, hogy korlátlan vadászati lehetőséget kaptak. Úgyhogy az idők folyamán mindkét hús szépen visszakerült a máltaiak asztalára.”

A nyúl már a 16-17. századfordulóról szóló krónikákban is felbukkan. Az inkvizíció irattárában olvasható annak a férfinak az esete, aki megszegte a böjtöt egy kis nyúlhús kedvéért. Tettét azzal mentegette, hogy nem tudta, mit eszik, mert az elemózsia, amit a nagymestertől kapott alamizsnaként, valami piteféle volt – nem lehetett látni mit rejt a tészta. A nyúlhússal töltött sült tészta ma is az egyik legkedveltebb eledel a szigeten, akárcsak a nyúlpörkölt. A hagyományos ételek közé tartozik a sajtos, spenótos pite is.

Úgy ezer évvel ezelőtt halból, olajbogyóból, kenyérből állt a napi „menü”. Aztán változatosabbá lettek az alapanyagok, több gyümölcsöt, zöldséget, aromás fűszernövényeket, sajtokat használtak, de az egyre ízletesebb ételek továbbra is egyszerű receptek alapján készültek, melyekben nem pontos grammok, dekák szerepelnek, hanem: „fűszerezd ízlés szerint.”

Az Ir-Razzett L-Antik étteremből akár akár haza is vihetem az olívaolajban eltett zöldségkoktélt, kapri- bogyót és a napon szárított paradicsomot. A tradicionális máltai éttermek saját befőttjeiket árulják. A paradicsom talán Málta testvérszigetén, Gozón termett. Itt termékenyebb a föld, évente háromszor szedik a krumplit, van bőven zöldség, dinnye, eper. Az itteniek azt mondják, lehet, hogy a máltai répa nem szögegyenes, mint a külföldi karották, hisz a köves talajban keresnie kell a helyét, de egészséges, és mindenféle kemikáliáktól mentes.

Legjobban azzal szolgálhatod az egészségedet, ha jól és jót eszel és iszol. A johanniták hittek a bor gyógyerejében is. A Szent János-rend lovagjainak a kezdetekkor – még Jeruzsálemben – elsősorban a betegek ápolása volt a feladatuk. Amikor letelepedtek Máltán, az első épületek között húzták fel híres kórházukat. A 161 méter hosszú kórteremben már akkor megteremtették a kórházi osztályokat, amikor máshol még külön ágy sem jutott a betegeknek. Az épülethez citrus illatú pihenőkertek tartoztak, a páciensek gyógynövényekből készült szerektől gyógyultak. A orvosok meghatározták diétájukat, egyeseknek vörös-, másoknak fehérbort írtak elő. Gyógyító eledelnek számított a tej, a francia mazsola, a húsleves… És persze a máltai méz, amiről a sziget a nevét kapta.