Most, most… Aztán kinyitom a szemem, és szembesülnöm kell a valósággal. Nem egyedül ülök azon a sziklán, mások is kíváncsian és a magasságtól szédülve lépegetnek a szakadék felé, majd lefekszenek, és hason csúszva közelítik meg a több száz méteres sziklafal szélét. A bátrabbak leülnek a peremre, cigarettára gyújtanak, kísértik az Istent. Én megelégszem egy biztonságosabb hellyel, kicsit beljebb a sziklapárkányon; tehát nem én vagyok a főszereplő, de így is megérte, felejthetetlen pillanat volt. Aztán elfogadom férjem felém nyújtott kezét, talpra segít, és elindulunk a kocsink felé.

Lysefjord Délnyugat-Norvégiában található, Preikestolen, azaz szószék nevű sziklájával az ország egyik leglátogatottabb fjordja. A parkolótól félórányi sétára található sziklakiszögelés valóban hasonlít egy szószékre, talán e helyen pihent meg a teremtő a hetedik napon, s innen szemlélte elégedetten művét. Óriások asztalának nevezik a Bükk-hegységben a 900 m-es mészkőhegy fennsíkját, arra gondolok, akkor a norvég hegyhátakra találó lenne a trollok asztala kifejezés. A több száz, olykor ezer méter magas fennsíkok úgy terülnek el, mint megannyi hatalmas asztal trollok számára, alattuk a tenger gyümölcseiben bővelkedő mérhetetlen víztömeg. Megérte, hogy egy kis kitérőt tettünk, s letértünk a Stavanger felé tartó autóútról. Látogatóba indultunk Ståle barátomhoz, útközben természetesen megtekintettünk néhány fjordot. Minden egyes alkalommal lenyűgöznek ezek a tájanként váltakozó méretű, alakú tengeröblök. Észak-Norvégiában csíkos kövek szegélyezik a fjordok partját, melyek olyan mélyen hatolnak a szárazföld belsejébe, hogy ha nem érezném a tenger illatát, tavaknak gondolnám őket. Lehetetlen megállapítani, hogy hol kezdődnek és hol végződnek, s merre lehet a nyílt tenger. Nyugaton hatalmas hegyek közé ékelődnek be, s a magasból letekintve drámai a táj hatása. Délen szerényebbek a fjordok, ez a horgászok paradicsoma, s talán az időjárás is több napsütéssel kecsegtet.

Amilyen eltérő tájanként a norvég természet, olyan eltérő az ország konyhája is. A hagyományos norvég konyha alapanyagai területenként váltakoznak, szinte minden városban akad egy fogás, melyet büszkén vallanak a magukénak a helybeliek. A tengerparton természetesen a hal a leggyakoribb alapanyag, míg a szárazföld belsejében a szarvasmarha és a birka. Norvégia már a viking kor idején fejlett mezőgazdaságú állam volt. Leginkább rozsot, zabot és árpát termeltek, szarvasmarhát és juhot tenyésztettek. A part mentén halászatból éltek, a Golf-áramlatnak köszönhetően a nyugati partok mentén a víz télen sem fagy be, lehetővé téve ezzel számtalan halfaj fennmaradását. Cserébe a nyugati szelek hatalmas mennyiségű csapadékot hoznak.

Stavangerbe érve nyugat-norvégiai időjárás fogad minket, zuhog az eső, és 10 fok körüli a hőmérséklet. Hiába reménykedtünk, hogy nyár derekán nagyobb az esély a napsütésre, tulajdonképpen bármelyik hónapban előfordulhatna ugyanez az időjárás, de akár süthetne is a nap. Itt nem sokat adnak az időjárás-jelentésre, megszokták a természet kiszámíthatatlanságát. Egy norvég közmondás szerint: nincs rossz idő, csak rossz ruha. Ståle pedig azt mondja, hogy nem elég az esőt eltűrni vagy elfogadni, szeretni kell. Megpróbálom tehát elfogadni, szinte már-már szeretem is.

Éhesen és fáradtan érkezünk meg, a háziasszony fårikållal fogad minket. Ez a bárányból és káposztából készült főétel igazán kiadós, ízletes fogás. Egy közvélemény-kutatás szerint a norvégok ezt az ételt tartják a második legnépszerűbb nemzeti eledelnek, ezzel a fårikål megelőzi a tőkehalat is. A listát a húsgombóc vezeti, mely kísértetiesen hasonlít svéd párjához. Teszünk egy kis sétát Stavanger központjában – olyan valószínűtlenül szép ez a város, mintha egy mesefilm díszletei között bóklásznánk. Élénkszínűre festett faházak sorakoznak a kikötő partján, vitorlás hajókat ringatnak a hullámok. Közben még a nap is kisüt, veszünk egy csomag garnélarákot a kikötőben, eszegetünk, és dobáljuk a rákpáncélokat a szemfüles és mohó sirályoknak. Ståle titokzatosan közli, asztalt foglalt egy hagyományos norvég étteremben, már a főfogást is előre megrendelte, öt órára ott is vagyunk. Norvégiában korán vacsoráznak, és általában ez a nap fő étkezése. Igazán kellemes ez a skandináv hangulatot árasztó kisvendéglő, meleg színeivel, gyertyafényes asztalaival, az adag pedig háromnak is elegendő lenne. Norvég sört rendelünk hozzá, dacolva a helyi alkoholárakkal. A főfogás itt is főtt bárány káposztával, burgonyával és valamilyen karalábépürével tálalva. A bárány omlós, de egy kicsit kiábrándítóan fűszertelen az étel.

A hagyományos norvég konyha a középkori parasztok konyháján alapszik, ezért alapvetően kevés fűszert használ. A már említett húsokon kívül sok zöldséget és gabonafélét is fogyasztanak. Szinte minden norvég büszke hazája mezőgazdasági termékeire, állításuk szerint a nagy mennyiségű csapadék miatt itt a sárgarépa, káposzta, borsó, spenót, karalábé ízletesebb, ropogósabb, mint a déli országokban. Tény, hogy errefelé alig fordulnak elő növénybetegségek, és az asztalunkra került állatok is szabadon legelésztek egykor a füves domboldalakon. Számunkra mégis a halak rejthetik a legtöbb kellemes meglepetést. Felsorolni is sok lenne a felhasznált halfajok, rákfélék számát. A halfélék ára megdöbbentően alacsony, jobban járunk, ha itt hús vagy sajt helyett azt fogyasztunk. A halat gyakran megdarálják, krumplival, hagymával és más fűszerekkel összedolgozzák, majd fasírtszerű gombócokat formálnak a masszából, és megfőzik. Máskor a darált halat tejjel fellazítják, és vízfürdőben főzik, ez a halpuding. Kedvencem a klippfisk, sós, szárított hal ez, melyet a spanyolok is igen kedvelnek. A középkorban keresett exportcikk volt a norvég szárított hal, ezt tükrözi a bacalao nevű norvég fogás is, mely a klippfisk elkészítésének spanyol módja, paradicsommal, hagymával, krumplival. A norvégok a halakat és a húsokat számtalan módon tartósították, a füstölt, szárított, sózott ételek mellett érdemes megemlíteni a graved laksot, azaz a sózott, cukrozott, légmentesen lezárt lazacot, mely bár hasonlít füstölt társához, de zamata még azt is felülmúlja. Édességet azonban sokkal kevesebbet fogyasztanak a skandinávok, a cukor ezekben az országokban sokáig luxuscikknek számított. Ma már természetesen szerepelnek desszertek az étlapon, vehetünk friss pékárut a boltokban, az édesség fogyasztása azonban sok családban, ahogyan az alkohol is, az ünnepnapokra korlátozódik. A norvég gyerekek szombatonként hatalmas csomag cukorkát kapnak szüleiktől, melyet akár azonnal el is fogyaszthatnak, de akkor egy hétig várniuk kell a következő adagra, ezt hívják szombati édességnek.

A tengerparti úton indulunk Stavangerből Oslo felé, utunk következő állomása egy Risholmen nevű picike sziget. Egy másik barátom rokona megengedte, hogy eltöltsünk a nyaralójában egy hetet. Szomszédunk egy napon hatalmas adag óriás tarisznyarákkal állít be, segítsünk megenni, túl nagy a fogás. Boldogan elfogadjuk a felkínált ételt, főzzük a rákot, fantasztikus az eredményt, pedig fűszereket sem használtunk. A harmadik nap már csak tologatjuk a rákokat a hűtőben. Ki kér? Nem gondoltam volna, hogy ezt is meg lehet unni. Rengeteg a horgász, főleg németekkel találkozunk. Lakókocsikkal és hatalmas hűtőládákkal érkeznek, kihasználva, hogy Norvégiában külön engedély nélkül is lehet horgászni. Ha megtelnek a ládák, hazautaznak. Megvető tekintetek kísérik őket útjukon, mert az itteniek szerint a német turisták tehetnek a tenger halállományának csökkenéséről. Kis túlzás, jegyzem meg magamban. Teszünk egy kirándulást az egyik nagyobb szigetre, egy helybeli tanácsára besétálunk az erdőbe áfonyát szedni. Nem is kell keresgélni, az erdőt mindenütt áfonyaszőnyeg borítja. A norvégok szívesen fogyasztanak mindenféle erdei gyümölcsöt, melyekből házi szörpöt, lekvárt, krémeket készítenek. Itt minden később érik, júliusban epret, ne dinnyét keressünk a piacon! Szívesen maradnánk még néhány napot a szigeten, de már érkezik is a ház tulajdonosa kajakján a messzi városkából a ház kulcsáért. A kristiansandi kikötőben még gyorsan veszek egy utolsó adag garnélarákot, s azt majszolgatom búcsúképpen a visszaúton Oslo felé.