A villányi térség története kicsiben bemutatja egész országunk viharos történelmét – errefelé, a déli végek közelében talán még árnyalattal viharosabban is.

Itt is a keltákkal, majd az őket követő rómaiakkal kezdjük, az ő szőlőművelésre is utaló tárgyi emlékeiket gyakorta forgatja ki az eke Villány határában. A rómaiak pannóniai jelenléte rányomta bélyegét a vidékre. A honfoglalást követő évszázadokban keletkezett különféle alapítólevelek, adománylevelek, a birtokcserék okmányai és egyéb korabeli írások valamennyien tanúsítják a szőlőművelés és a borkészítés jelentőségét e tájon. A korabeli főúri családok egymást követően osztoztak Villány birtoklásában, közülük talán a névadó Villányiak, majd a Garaiak és Perényiek neve tűnik ismerősnek a történelem más lapjairól is.

A török idők… * A török betelepedése, ha nem is szüntette meg, de megviselte a környék szőlőművelését. Az addig szinte színmagyar lakosság egy része a harcokban elpusztult, más részük menekülőre fogta a dolgot. Mindehhez járult, hogy a török a bort, lévén alkoholos ital, a vallás tilalma miatt – legalábbis hivatalosan – nem ihatta. Ez viszont nem jelenti, hogy gazdasági érzék híján lettek volna. Az adóztatás már akkoriban is fontos bevétele volt a mindenkori hatalomnak, így azután a törökök a kipusztult falvakat igyekeztek betelepíteni egyéb munkára fogható, vagyis adóztatható népekkel, főként a déli szomszédságból rácokkal (szerbekkel). Történelmi bizonyosság, hogy ők hozták ekkoriban magukkal szerte Magyarországra a Balkánról származó kadarkát. Ez a »magánimport« az elsők között érte el Villányt, így lett az ottani vörösbor készítésének alapja. A korszak azért nem volt túl békés, mivel a harcok, főleg a Buda visszafoglalását követő felszabadító harcok, ide is elértek. Ama híres 1687-es nagyharsányi csatában a törököt ugyancsak elpáholták – ennek emlékét őrzi Villány egyik legjobb dűlőjének neve; a Jammertal jelentése: a Jajgatás völgye. Közben a falvak ismét elnéptelenedtek, a korábbihoz hasonló okok miatt: lakóik kipusztultak vagy elmenekültek.

Az újabb telepesek * Jó egy évtized múltán Lipót császár Villány nagy részét Savoyai Jenőnek adományozta sikeres hadvezéri szolgálata jutalmául. Újabb betelepítések kezdődtek, eleinte ismét rácokkal, majd később, a 18. század harmincas éveitől fokozatosan német – főleg sváb – telepesekkel. Ezzel párhuzamosan napirendre került a török időkben elvadult szőlők kitisztítása és újratelepítése, sőt újabbak telepítése is. A dolgos németek betelepítését egyébként a Habsburg hatalom is erősen támogatta, érthető etnikai megfontolásból. Egy bizonyos: valódi – sokféle gazdálkodásban, főleg szőlőművelésben – »szakképzett« lakosság érkezett, és hozta magával régi honából a portugieser fajtát, ami itt hamarosan oportóként lett ismert és fokozatosan a kadarka mellé, majd később elé lépett, a vidék fő fajtájaként. Mind a mai napig is az!

Érdekes az elnevezés folyamatos változása is. Az oportóból – a közelmúlt kilencvenes éveiben – portugál nyomásra kékoportó lett, majd mostanában (további nyomásra) visszatérünk az ősi kiindulóponthoz, a Portugieserhez. A 18. századi változások eredményeként épültek a ma is használatos, gyönyörű pincesorok is, ahol oly jól esik a kóstolgatás. Ez kétségtelenül a fellendülés korszaka: szaporodó ültetvények, egyre jobb minőségű borok, melyet ügyes kereskedők egyre többfelé, még külföldre is eljuttatnak. Villány ekkoriban fordul egyre inkább a vörösborok felé, bár a siklósi részen megmarad a fehérbor dominanciája. A 19. század közepén írták egy Baranyáról készült monográfiában a villányi borról: »vörös boraink között a villányi úgy tűnik elő, mint százados tölgy a bokrok fölött«.

A sikertörténet megszakad * Ez a felívelés egészen az országot pusztító filoxéravészig tart (1870-es évek második fele), amikor Villányt is eléri az alattomos gyökértetű, és legyilkolja a szőlőket. Sokan – a szegényebb gazdák – tönkre mentek. Mégis innen, egy itteni szőlőbirtokos működése nyomán indult meg az újratelepítés. Teleki Zsigmond olyan szőlőalanyokat nemesített, amelyek ellenálltak a filoxérának, és ezzel nemcsak itt, de előbb országosan, majd nemzetközi hatást elérve megalapozta az újratelepítést. Kísérleti alanytelepét fiai vezették egészen a második világháborút követő államosításokig.

De előbb még meg kell állnunk az első háború utáni országfeldarabolásnál. Villány akkor egy csapásra a déli határszél lett, s elvesztette jelentős – tőle délebbre fekvő – piacait is. A másik csapás a húszas évek általános visszaesése, ráadásul a gazdasági világválság. A helyzet csak a harmincas évektől javul, de a sváb szőlősgazdák második világháború utáni kitelepítése ismét kaotikus helyzetbe hozta a térséget. A képzett, szorgos gazdák helyére az ország más részeiről, illetve az elcsatolt Felvidékről hoztak a szőlőhöz többnyire nem értő új telepeseket. Ezt követte az államosítás, a szocialista nagyüzemi gazdálkodás. Az utóbbi szerencsére itt hozta legjobb formáját, gyanítjuk, ez annak is köszönhető, hogy azért csak maradt a vidéken néhány fontos, a kitelepítést ügyesen megúszó, szőlőhöz értő család, s ők meghatározó szerephez juthattak a tudás átmentésében. Elég, ha közülük csak egyet említünk meg, a Tiffán családot. A nagyüzem évtizedeiben azért egy kevés háztáji szőlője szinte mindenkinek volt Villányban, ahol a borkészítés tudása apáról fiúra szállhatott. Akinek ebben a korban is akadtak villányi kapcsolatai, időnként hozzájuthatott egy-egy demizsonnyi igazi jó oportóhoz, ami túlélte a szocializmust, s mind a mai napig a gazdák kedvence maradt.

Közben lassan terjedni kezdett a világfajták közül a cabernet franc, majd sorra a többiek – és várták a »feltámadást«…

Villány – 16 évvel a startpisztoly eldördülése után – mára eljutott a kristályosodás állapotába. A kilencvenes évek az élen járó gazdák saját bevallása szerint is az újrakezdés, a kísérletezés évei voltak, próbálkozás az új hordó használatával, a szőlőben a fokozatos hozamkorlátozással, az egyre koncentráltabb borok készítésére való törekvéssel.

Mennyire lelkesedtünk! * Egy-egy újonnan megjelent nagy tétel hamar legendává vált a bennfentes borfanatikusok számára. Emlékszünk Tiffán Ede első nagy Cabernet Sauvignonjára úgy ’91 táján a félliteres palackban, majd Gere Attila Cabernet Franc szelekcióira, melyek új világot tártak fel a hazai vörösborászatban, az első Bock Cuvée-k megjelenésére – a sor még folytatható. Épp ez utóbbi mutatta meg, hogy még a nagy bordói fajták esetében is – miként őshazájában – a házasítások nagyobb komplexitást mutatnak, általában a cuvée-k együtt többek, mint külön-külön, bár később, ritka kivételként, ennek cáfolatára is akadt példa.

Mennyi »potenciált« kóstoltunk akkoriban, ugyanis a nagy vörösök rendszerint félig érett állapotban kerültek ki a pincékből. Erre rákényszerültek akkor a gazdák, mert kellett a bevétel. A nagy vaskos cabernet-k azonban lassan érő típusok, s bizony évek kellenek a szükséges letisztuláshoz. Néhány gyűjtőn kívül senkinek sem volt erre türelme, így e nagy jövőt igérő borok többségét általában éretlenül ittuk meg.

Azután 1997-ben egyszer csak megjelent a Kopár (Gere Attila), majd hamarosan az ugyancsak a Kopár-dűlőből származó Cuvée Carissime (Tiffán) mintapéldaképpen, hogy azután fokozatosan kövessék őket a többiek is. Ma már minden, magára valamit is adó villányi pincészet termékpiramisának csúcsán rendszerint egy-egy nagy cuvée zárja a sort. Villány az amúgy is agyonsztárolt bordói eredetű világfajtáival lett hazai éllovas.

A tapasztalatszerzés évei a mértékadó pincészetek esetében általában az 1999-es évjárat körül lezárultak. Ekkorra már tudják mit, miért, mennyit. Ettől kezdve tudatosan vállalják igazán nagy boraikat. Nem véletlen, hogy ezek vakkóstolásokon is igen jól megállják a helyüket a nagy nemzetközi mezőnyben, eredeti bordóik társaságában. A megerősödött pincéknek körülbelül a 2000. év óta van idejük a palackos érlelésre is, és csak néhány év elteltével engedik piacra nagy boraikat. Persze ma sem árt tovább érlelni.

Borpiaci átrendeződések * A cabernet sauvignon iránti sokáig megnyilvánult mániaszerű elfogultság – miként a világban is – az éllovasoknál hamarosan a cabernet franc felé fordult. Látván, hogy ez a fajta rendszerint jobb eredményt hoz Villányban, mint híresebb rokona, a szóló borok között a cabernet franc szelekciók kezdtek kitűnni a sorból. Ezt követően a nagy cuvée-kben is kezd egyre nagyobb arányt képviselni a cabernet franc, amit lassanként a – méltatlanul – örök harmadikként kezelt merlot is kezdett behozni. A titok voltaképp egyszerű: mind a franc, mind a merlot jóval korábban érik a sauvignonnál, így rendszerint érettebben szedhető, s így a belőle készült bor rendszerint jobb is. Hogy ez mennyire így van, arra legjobb példa Gere Attila Solus Merlot-ja, amivel rendszeresen túltesz az egyébként kiváló Kopáron. Bock József 2003-as Magnificojával (szintén 100% merlot) eddigi élete legnagyobb borát csurrantotta a poharunkba.

Kissé megkésve ugyan, de Villányban is felütötte fejét még a 90-es évek végén Burgundia gyönyörű, elegáns fajtája, a pinot noir, amelyből először Vylyanék készítettek igazán nagyot. Hamarosan csatlakoztak Tiffánék, majd Jekl Béla, valamint a Bock és a Polgár pince is. Kiderült hogy a vidék kiváló pinot-kat képes adni. Végül 2003-ban megjelent az eddig felénk ismeretlen »titokzatos« Syrah/Shiraz fajta is, amely Gál Tibor ötletére került az országba, előbb Egerbe, majd egyre több borvidékünkre. Itt azonnal lehengerlő minőséget hozott.

Ennek az elbűvölően izgalmas, egyúttal kellően testes és igen nagy borokra képes fajtának nagy jövőt jósolunk errefelé. Bár egyelőre a gazdák hivatalosan nem vallják be, de a titkos összekóstolásokban jól kivehető a syrah – sauvignont döngető – nagysága. Bízzuk az időre, az majd meghozza az eredményt. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy például Vylyanék Syrah-ja gyakorlatilag már előjegyzésben el szokott fogyni, mielőtt még megjelenhetne a piacon.

Még néhány mértékadó pincészet * Bock Józsefet – a borbarátok közkedvelt, nagy kedélyű »Boxi«-ját – aligha kell bemutatni. Köpcösen terebélyes, jókedvű robusztus nagy borai – éppen olyanok mint ő maga – régóta közkedveltek. A szó klasszikus értelmében »iskolázatlan« borász, de nem tanulatlan! Ebből is látszik, hogy a »von Haus aus« szindróma sokszor jobban működik, mint a szakirányú végzettség. A felmenőktől átörökített tudás, párosulva a tehetséggel és jó érzékkel, gyakran többet jelent, lásd a példát Bock személyében.

A Bock Cuvée-k, a szelídebb Royal Cuvée (ebben a cabernet házasodik pinot noirral, habár franciák szerint ez blaszfémia), az örök sztár rozék és a Márton-napkor várva várt Szent Márton primőr Portugieser – mind slágerek. A Capella Cuvée-vel a mester – néhányunk szerint – a szokásos Bock Cuvée-t is meghaladta, a Syrah-val, és a Magnifico Merlot-val pedig, minden eddigi vörösborát túlszárnyalva, nemzetközi szinten is kivételeset alkotott.

De a történet nemcsak ennyiből áll. Időközben példás beruházások egész sora ment végbe. Eredmény: tágas új pince szekciók, parádés panzió, kiegészítve minden földi jóval, és igen jó éttermi szolgáltatásával együtt a Bock Pince ezen a vidéken a borturizmus egyik legerősebb bástyájának számít.

A szálfatermetű Gere Attiláé az egyik legjobban csengő név a magyar borászat nagy könyvében. Ő is »kívülről jött« a borászatba, a szerencsés »benősülés« következtében apósától tanulhatta el az első fontos fogásokat, hogy azután saját tehetségének kibontakoztatásával fejlessze magát és egész pincészetét arra a kivételesen magas szintre, ahol ma tart.

Az előzőekben említett nagy cabernet franc szelekciók mellé 1997-től a nagy évjáratokban készülő Kopár Cuvée valóságos emblémája lett a pincének, a java rendszerint előjegyzésben elkel. Újabban a kékfrankosról bizonyította be Gere Attila, hogy valódi nagy presztízs bort is lehet belőle készíteni, persze csak megfelelő hozamkorlátozással. A pincénél a pinot noirral és a syrah-val folyó kísérletek igen kecsegtetőnek tűnnek. Ami pedig a borturizmust illeti, a Villány központjában álló Gere Panzió annak idején a legelső volt, így ebben is úttörőnek tekinthetők.