Álruhában enni…
Nem mind arany, ami fénylik
Egy csomó ember, aki megismert, vágyakozva gondolta magát a helyembe, és kapásból irigyelni kezdett, minő gyönyörűség éttermekről írni. Pedig!... Ezzel az illúzióval sokszorosan találkozhat, aki egy nagggyon komoly napilap szolgálatában teszi mindezt. A New York Times étteremkritikusa, Ruth Reichl megírta viszontagságait – az olvasó pedig élvezkedik és újragondolja a vágyait.
2009.07.27 18:03 | Szerző: bji
Fütyülök rá, hogy a metrón hogyan néznek rám, amikor Reichl könyvét olvasva félhangosan vihogok. Én megtehetem, inkognitóban vagyok, de a szerencsés/balszerencsés szerző csak egyszer mehet el civilben valahova – másodjára már körözik a fényképét, nehogy megírja az igazat NY nagyhírű, zseniális konyhájú éttermeiről, ahol sokszor a tömören fogalmazva: pocsékul viselkedő személyzet rontja el az összhatást.
„Színház minden étterem… még a legszerényebb éttermek is felkínálják a lehetőséget, hogy – legalább egy rövid időre – más lehess, mint aki valójában vagy” – írja Ruth Reichl. Álruhákba bújva, újabb és újabb személyiségeket kitalálva és vérforralóan – máskor meg vérfagyasztóan – viselkedve rántja le a leplet a vendéglátó szakmáról. A megjelent cikk mellé külön csemegéket is kap az olvasó: a cikk születésének előzményeit, beleértve az utálatos kekec, a csiricsáré liba vagy az egérszürke, észrevehetetlen nénike kialakítását (turkálókból, parókakurkászoktól beszerzett cuccokkal). Ruth maga is fölfedezi, mennyire megőrizte magában saját anyjának (enyhén szólva) kevéssé kedvelt személyiségét, s ezzel is újabb karakterrel gazdagította repertoárját. És csak egyvalaki ismeri föl minden ruhaköltemény vagy rongy mögött: saját kisfia…
Valami hivatalosat is a szerzőről: egyetemi tanár, a népszerű amerikai Gourmet Magazine főszerkesztője, több tévéműsor társproducere – a többit kéretik elolvasni a könyvben. Hat éven át volt a New York Times rettegett, befolyásos kritikusa.
Másfelől halálosan pontos és igényes EVŐ a hölgy, pontosan tudja, milyennek kell – és milyennek nem szabad – lenni a felszolgált kajáknak, ételeknek (vedd észre, nem ugyanaz!), boroknak, italoknak. Hogy megkapjuk a magunkét, még egy-egy receptet is beleilleszt, csak úgy tanulságul, vagy a maga kedvére.
Persze Budapest nem NY, a kis sárga citrom nem a Nagy Alma… Kiváló szakácsaink vitézkednek – egyébként helyesen – a tengeri herkentyűk ideszoktatásával, ami elvként helyes, jelentős forgalmat mégsem generál. Manhattan, Flushing vagy Queens önmagában több vendéget fogad, mint Pest, egy arasznyival közelebb az óceán is, tehát érthető, hogy a sósvíziek túltengenek a kóstolt ételek között, viszont nagyon helyesen a kisebb vendéglők, az eldugott, csak a helyi kolóniák által látogatott japán, koreai, thai és hasonló éttermek is megérdemlik a kóstolást. (Ezt minálunk még csak jelentős szűréssel érdemes próbálgatni.)
Rettentő tanulságos azonban RR módszere, amit, ha magyar tájakon is alkalmaznánk, még hitelesebbé válhatna éttermeink minősítése. A többszöri látogatás, a gondos elemzés, és végül a megvásárolhatatlanság. Meg a többi.
Miért volt gyönyörűség minden mondata? Mert Gerald Durrellre emlékeztet (RR szerintem büszke lenne a párhuzamra) színes jelzőivel és gazdag hasonlataival. Ezért is kihagyhatatlan a fordító említése. Dezsényi Katalin tökéletesen navigál a soknyelvű, ezért ingoványos talajon, és remek fordulatokkal gazdagítja a szöveget.
Végigkuncogtam a könyvet, akartam írni, de nem teljesen igaz. Mert amint egyre jobban belebonyolódtam, nem tudtam csak élvezetből folytatni. Fontolgattam, ki mindenkinek kellene elolvasni – okulásul. Vendéglősöknek, karrier- és (de)konjunktúralovagoknak, színi pályára készülő gimnazistáknak, és igen, nekünk, újságíróknak, tollforgatóknak.
Miközben lapról lapra haladva mulatunk, nevetünk, röhögünk – magunkat is látjuk. Olvasóként mind tanulhatunk belőle.
Ruth Reichl: Egy álruhás étteremkritikus titkos élete – Stahl könyvtára. Kulinária Kiadó, 2009.
