Mit tegyen a séf?

Már tudniillik, amikor a vendég nemcsak Rossini zenéjéért rajong, de konyhaművészetért rajongó zeneszerző által inspirált gasztronómiai műalkotásokat is élvezni akarja – és Rossini bélszínt rendel.
Mert könnyen megkaphatja: sajnálom, nincs magyar libamáj, talán óhajtana valami mást a kedves vendég?

2008.09.05 22:20    

Mert a magyar libamájnak mostantól annyi. Jött egy derék, a humánus állattartásért küzdő szervezet (nevezzük csak meg: a Négy Mancs), és szót emelt a libatömés ellen, beszerzési bojkottra szólította fel az áruházláncokat – és hipp-hopp, máris nem kell szegény szenvedő libákat nézni az ellen-reklámfilmben.
A libatöméstől az állat komfortérzete csökken, és miközben a normálisan húszdekás mája háromszorosára hízik (zsírosodik), a liba, mint a túlsúlyos ember, liheg, megül, aluszékonnyá válik.
Ez bizony tény. Viszont azért tenyésztik, hogy húsa, zsírja, és bizony a mája is az ember étkezését szolgálja. Ki van zsákmányolva szegény, rövid életet kap az embertől, de cserébe az emberé hosszabb lesz: és most nem csak a fogyasztóra gondolok. (Ha ő hízik meg a mértéktelen libaevéstől, lelke rajta. Mindenki maga felel a koleszterinszintjéért.)
De a ketreceket gyártó, a kukoricát termelő, maga a tenyésztő, majd a baromfi-feldolgozó sok száz – egyébként nem túl képzett – munkása is a jó libamadárból él. Vagy abból is. Ha kiveszik a libát a kezéből, kivették a kenyeret is a szájából.
A Négy Mancs őértük nyilván nem fog szót emelni, mert a Négy Mancs az állatokat védi az emberektől. Ez önmagában még helyes is lehetne. Csak éppen a végkövetkeztetés hibás: ha a liba csak annyit eszik, amennyit ő maga szeretne, akkor ég veled, magyar libamáj.
És ami rosszabb: már most előre látható, hogy viharos sebességgel özönölhet be (hadd legyek optimista: ez csak lehetőség, és ne következzék be!) akár heteken belül is a távol-keleti termék.
Oda viszont nem terjed ki a szorgalmas (német) mancsolók hatóköre. És figyeljük meg: nem a franciáknak ugrottak neki, pedig ők termelésben, fogyasztásban a piacvezetők. Hanem a könnyebb ellenállás felé indultak el. Felénk. Keletre.
Pedig keletről jön a konkurencia is. Aztán kérdés, ha már elfoglalták helyünket az áruházláncok hűtőpultjaiban – vajon ki tudjuk-e őket onnan szorítani ismét?
A Négy Mancs magyar képviselője szót emel az állati jogokért, és az emberek alapvető, az élethez való jogát teszi kockára.
Ha létezik kíméletesebb májhizlalás – már a libatömés szót sem merem használni, mert még tömésbérencnek titulálnak –, vajon mennyi idő kell a bevezetéséhez? És vissza fogunk-e szokni, sőt Európában vissza fognak-e szokni a libamáj fogyasztására?
Emlékszünk még, hogy a kergemarhakór riadójelével eltűnt a rántott velő meg még egy sor finomság az éttermekből. Jelzem: jogosan. Inkább velőt se egyek, mint hogy bónuszként Creutzfeld–Jacob-kórt kapjak. Tessék azonban megnézni a neten, hányan mernek mostanában velőragus Szapáry-májat kínálni. Amennyire látom, kevesen. Ez a fogás az asztalról visszahúzódott az archívumokba. Ha valaki tud másfajta tényekről, örülnék, megcáfolná a feltételezésemet.
Ha a magyar libamáj eltűnik – eltűnik vele egy sor étel is, a magyar konyha lesz szegényebb.