Örményország nincsen Magyarországtól elérhetetlen távolságban, mégis ritkán utaznak tőlünk oda. Pedig a táj, a másfajta világ, az európaitól eltérő civilizáció és a különös hegyes vidék vonzó és izgalmas kalandot ígér. És gasztronómiai tapasztalatcserét is.
– Örményország? Nem a FÁK tagja, és önálló állam? – néz rám csodálkozva a hölgy, amikor utasbiztosítást szeretnék kötni. Nyolc éve dolgozom, de nem emlékszem, hogy valaki is utazott volna oda. Nem tudom, vajon Európához vagy Ázsiához tartozik-e? Meg kell kérdeznem.
– Tehát Ázsia – mondja a telefonba. – Nos, akkor ötven százalék felárral drágább a biztosítás. (Egyébként ez sem pontos: Örményország a nemzetközi szervezetekben például európainak tekintendő. M. É.)
Ha nem Jerevánban dolgozna az unokatestvérem, valószínűleg eszembe sem jut oda utazni. Most viszont nagyon örülök, hogy ott jártam.
A felkészüléshez elolvastam Franz Werfelnek A Musza Dagh negyven napja című kitűnő regényét. A boltokban hiába kerestem útikönyvet, de könyvtárban felleltem azt, amelyik legutóbb jelent meg; Kövek zenéje a címe, a szerzője Bagi Éva. De a véletlen közrejátszott, hogy többet is megtudjak.
Éppen elutazásunk előtt volt az örmény genocídium 90 éves évfordulója, s a Budapesten élő örmények szép megemlékezést tartottak a Jerevánból érkezett művészek részvételével. Itt ismerkedtem meg Dzsotjánné Krajcsír Piroska történésszel, akitől rengeteg hasznos információt kaptam, különös tekintettel az engem érdeklő főzési szokásokra. Prágából Jerevánig négy óra a repülőút. Első sétánk természetesen a piacra vezetett.
Aszalt gyümölcsök gusztusos halmai előtt nézelődöm, de máris invitálnak, kóstoljam csak meg. A barackok, fügék, szilvák, körték nem laposak, diós tölteléktől domborodnak. Felettük egy rúdon furcsa lapok lógnak, színük a barna sokféle árnyalatát mutatja. Néhány milliméter vastag, mintha bőr lenne. Aztán kiderül, hogy ez sűrűre főzött sárgabarack, körte vagy szilva – vékonyra nyújtják és megszárítják. Úgy használják, mint mi a rétestésztát: töltelék kerül bele – itt például dió –, rúddá csavarják, sütni persze nem kell, máris szeletelhető. Odébb körülbelül félméteres, a mi kolbászformánkhoz hasonló valamik lógnak egymás mellett – ez lesz a szudzsuk, a mustkolbász. Dióbelet fűznek fel vékony zsinórra, és sűrű mustsűrítménybe mártják, mely körös-körül rákocsonyásodik, megdermed. (Cipruson is létezik valami hasonló.) Igazán finom, sokáig elálló természetes édesség.
Az ezerszínű szárított fűszerek mellett ott vannak a frissek, és milyen mennyiségben! Egy csokor petrezselyem itt annyi, hogy egy marokkal épp csak át lehet fogni. Hasonlóan óriási kötegekben (nem merném csokornak, csomónak mondani) áll a kapor, a koriander, a menta, a zöldhagyma, a tárkony, a snidling. A bordós-lilás levelű növényt semmivel sem tudom azonosítani. A kofa éppen eszik, letör egy darabot a lepényből, egy darab juhsajtot tesz bele, és rá ezekből a lila levelekből. Átnyújtja, kóstoljam csak. Finom, bár semmi ismert fűszerre nem emlékeztet. Később derül ki, hogy a bazsalikom egyik fajtájáról van szó, melyet itt rehánnak neveznek.
Verniszázsnak hívják a szombat-vasárnap rendezett szabadtéri piacot, ahol a szőnyegektől a fafaragásokon át a könyvekig, ékszerekig, porcelánokig mindenfélét árulnak. Itt találkoztam Lilittel, aki csinos táskákat varr régi szőnyegekből, mellényeket, terítőket hímez, és végre boltot is nyitott a városban Lili szuvenír néven.
A fővárost délről az Ararát, északnyugaton az Aragac-hegység hófödte csúcsai övezik, s kettészeli a mély sziklás völgyben kanyargó Hrazdan folyó. A legenda szerint itt volt Noé lakhelye az özönvíz előtt. A mai városkép az 1920-as években alakult ki Alekszandr Tumanjan előrelátó tervezésének köszönhetően. Ő az örmények Koós Károlya, aki épületein nemzeti építészeti és díszítő művészeti hagyományokat alkalmazott, de azokat az akkori legmodernebb várostervezési elvekkel ötvözte. Kettős fasorral szegélyezett sugárutak, nagy terek, szökőkutak és sok-sok park teszi kellemessé a várost. Az épületek borítása rózsaszínű vulkáni tufa. Arányaik, stílusuk görög, olasz, általában mediterrán városokat juttatnak eszünkbe.
Adventure Armenia – azaz Kaland Örményországban. Ezzel a címmel kínálják egy svájci és egy amerikai szerző – Carina Bachman és Jeffrey Tufenkian – angol nyelvű munkáját a turisztikai információs irodában. Ez az első, térképekkel ellátott, gyalogtúrákat bemutató könyv az országról. Niva terepjáró autóval indultunk vidékre, és a könyv alapján két túrát tettünk. Fantasztikus a táj, sokszor emlékeztet Svájcra, de annak infrastruktúrája nélkül. A falvak szegények, és többször is láttunk üresen, rozsdásan tátongó hatalmas gyárakat. De a régi kolostorok, a zöld rétek, égbenyúló sziklák feledhetetlen látványa sok mindenért kárpótolt.
A Garni erőd a Kr. előtti harmadik századtól királyi lakhely volt, ma is látszanak a palota falainak, a fürdőnek nyomai. De még érdekesebb az első században épült pogány szentély, melyet a nap istenének, Mithrásznak emeltek. Köveit, oszlopait nem a könnyebben megmunkálható márványból, hanem az annál sokkal keményebb itteni bazaltból faragták.
A sziklák között rejtező Geghard kolostor valaha az örmény szellemi élet központja volt. A ma látható épületegyüttes a 12-13. századból való. Színe kívülről olyan, mint a környező szikláké, egyes részeit és a szerzetesi cellákat egyenesen a hegybe vájták bele. Kívül igen szépen faragott jellegzetes örmény kőkereszteket, hacskarokat láttunk.
A világban szétszóródott örmény diaszpóra tagjai közül még csak kevesen jelentkeznek befektetőként az országban. Ilyen kivétel a szőnyeggyáros Tufenkian, aki vidéken szállodákat épített. Ki is próbáltuk a folyóparton néhány házból álló Dzoraget faluban épült új hotelt. Elegáns berendezése, kényelme minden igényt kielégít, a személyzet jól beszél angolul. A hegyre vezető hosszú gyalogtúra után jól esett a vacsora – a harissza: a joghurtleves, a horovac: a sült hal, s hozzá a jellegzetes ősi örmény kenyér, a pár milliméter vastag lavas.
