Nem akármit: a londoni Observer étteremkritikusa írt egy vérlázító könyvet. Talán túlzás megelőlegezni neki a jelzőt, de hát a sikerkönyv az sikerkönyv, még ha vérlázítás útján állították is elő. Míg egy Proust az eltűnt idő nyomában járt, addig az említett kritikus a tökéletes vacsora nyomába eredt. Nem tudom, melyik a nagyobb szabású vállalkozás. Jay Rayner műve kétségtelenül rövidebb… És kiábrándítóbb is – na nem a szerzőben csalódunk, de a tökéletes vacsora illúzióját az utolsó oldalakig érve teljesen elhantoljuk. (Ami viszont az utolsó pillanatig kitűnő: Komlós Zoltán szellemes és szakmailag is igen pontos fordítása!)

Rayner maga is illúzióit veszíti, amikor Las Vegasban keres alkalmas éttermet, mert jogosan tehető fel a kérdés a nevadai sivatag közepén: vajon mi az ördög hiteles itt, amikor e díszletországban kulisszaéttermek kínálnak ételeket olyan nyersanyagokból, amelyeket ezer kilométerekről repítenek ide.

Nem jár jobban Moszkvában sem, ahol az étteremben étkezés kevesek vastagon megfizetendő kiváltsága – és ott nem a vendéget gyilkolják le (na jó, csak ritkán), hanem az ételek karakterét ölik meg a pénzes vendég úri kedve (és megtartása) végett. Az indiai csípős konyha orosz szájra lebutítva már nem indiai…

Az égnek óriásceruzát szegező Dubaj (Dubai) – a következő állomás – sem tűnik jobbnak Las Vegasnál. A »helyi«-ség itt is csak hamis vakolat a valódi kőgazdagság előtt, hamis a francia vagy indiai konyha az Öböl-parti sivatagban – vagyis a világ idetelepült Michelin-csillagos szakácsai nem az életnek, hanem az »emberkertnek« (vesd össze: állatkert) készítik hihetetlen árú fogásaikat.

Ennyi vegyes tapasztalat nyomán egyre inkább kialakul Raynerben a meggyőződés: a magas minőségű gasztronómiát legtöbb esetben az arra méltatlanok élvezik. »A költséges éttermi élmények rendszerint olyanokra pocsékolódnak el, akik azt megengedhetik maguknak.«

Ne hördülj fel, kedves olvasó: a fontok százait elköltő szerző sosem garasoskodott, de sokszor érezte úgy, hogy nem ételt, hanem márkanevet fizet, miközben vagy rossz kaját kap, vagy átverésnek tűnik az étterem nagy híre.

A nagy körutazásban még megállóhely volt Tokió (ahol egy nagyon kiváló szusivacsora nehezen tud feledtetni néhány szörnyű szusiélményt – és nem a herkentyűk, hanem a rosszul készített étel miatt). New York is vegyes nyomokat hagy maga után, London is – és Párizs, a világ gasztronómiai fővárosának mondott Párizs darálja meg végül a szerzőt.

Itt ugyanis Párizs legcsillagosabb éttermeiben lezavarandó egyhetes vacsoratúrára készült fel – és ezért ez mégsem holmi halatortán-szerű marhaság. És mégis fiaskó. Nem lehet naponta zseniálisakat enni, még a legnagyobb hírű szakácsoknál sem (a neveket olvasva jól meglepődsz...).

Légy gazdag vagy szegény: egy a gyomrod. Elmúlik az ünnep ünnepszerűsége, ha mindennap csinnadratta zajlik. A hét közepén már nem emlékszel arra, két napja mit ettél. Hát kell ez neked?

Ami e könyvismertetésben elszomorító, az csak a végkövetkeztetés – a könyvet egyébként sírva-röhögve lehet végigolvasni. Rayner hasonlataitól, minősítéseitől az embernek kibomlik a cipőfűzője. De kedélyesen akkor tudsz rajta igazán mulatni, ha nem zavar, hogy szerzője ötven-nyolcvanezreket fizet ki szemrebbenés nélkül egy vacak vacsoráért, ahol még jól sem érzi magát.

Jay Rayner: Aki végigette a világot. A tökéletes vacsora nyomában. Gabo Kiadó 2009