A személyes ismeretség persze nem a felhabzsolásnál kezdődik. Hanem természetesen a karácsonyfánál, ami protestáns hagyományként került a 19. század eleje táján hazánkba, minden forrás megjegyzi, hogy Magyarországon Brunszvik Teréz, az első magyarországi óvoda megalapítója volt az első, aki fenyőfát állított karácsonykor az 1820-as években. Az aranyosra, színesre festett dió, a piros alma felkötözése lassanként vált szokássá, majd a szalonba állított fát „szalonczukkedlivel” díszítették. A családi szokást Jókai jegyzi le az 1870-es években.

Az a czukkedli még a felmelegített, olvasztott, felhabosított, majd így megdermesztett fondantcukor volt, mely már akkor is néhány száz éves múltra tekintett vissza. De ahogyan a sok más – gasztronómiai – hungarikum megszületésénél is a dolgok egyesítése volt a döntő, a fa és a reá aggatott, becsomagolt apró desszert találkozása is minálunk ment végbe. Miért? Ma már nem is tudható talán. Mindenesetre annyira speciálisan magyar dolog született, hogy határainkon túl csak rácsodálkoznak, és ahol magyarok nem élnek, nem is követik a karácsonyfa ilyenfajta díszítését.

Csupán az érdekesség kedvéért, Kugler Henrik, a ma minyonnak nevezett kis sütemény „feltalálója” volt a szerzője (Kugler Géza álnéven) annak a 19. század végén roppant népszerű cukrászkönyvnek, amelyben a szaloncukor 17 féle receptjét írja le.

Szaloncukorvilág

Nem csoda hát, hogy az egyre-másra alapított kisebb csokoládégyárak kezdenek kísérletezni a gépi munkával előállítható karácsonyi csemege előállításával. A Bonbonetti mai Vágóhíd utcai üzeme a valamikor Stühmer csokoládégyár telkéből, múltjából nőtt ki. De valójában a háború utáni államosítás, a rendszerváltozás utáni többszörös tulajdonoscserék után már nincs olyan gyökér, melyhez kapcsolódhatna. Van viszont termék – de csúnya szó néhány különleges finomságra! – ami a múlthoz köt. Az egyik: a szaloncukor. A másik: a Tibi csokik.

Tudnivaló, hogy munkaigényes édességről beszélünk. A krónikás a saját gyerekkorából emlékszik a konzum szaloncukornak csúfolt, vasaló formájú parittyakőre. Februárban kezdtek gyártani, decemberben jutott el célállomására, a fenyőfa ágára, selyempapírban, némi alufóliával, a papírt végét ollóval rojtozták, vagy úgy tűnt. Volt még a semmire sem hasonlító zselés, melynek népszerűségét eleinte csupán a mássága okozhatta.

Ez az állapot a nyolcvanas években változott, készült az előbbiek után vagy mellett a karamellás, marcipános, gesztenyés, rumos-meggyes, diós ízű. Bár még mindig csak a fondantcukor kapott új ízt, a mind erősebb versenyben minden fejlesztő belehúzott, és egyre igényesebb, valódi bonbonná lett az alkalmi édesség.

A mai piac élén a Bonbonetti áll, a négy-ötezer tonnás igény legalább 40 százalékát kielégítik, és a gépesítés révén csak nyáron vágnak neki a szalon gyártásának.

Érdekes a folyamat, ahogyan a szaloncukor készül. Ha töltött a szaloncukrok, először a krémet állítják össze, majd csészécskét (ún. csokihüvelyt) képeznek, amelybe a kész krémet töltik, és csokiréteggel zárják le az alját. Természetesen le kell hűteni, utána következik a szemenkénti csomagolás, a szemeket pedig díszesebb dobozba töltik.

A mártott szaloncukor fondantjához adják a tejport és például a mazsolát, ezt összekeverik, majd formázó berendezés alakítja ki a szaloncukor formáját. Ezután mártják csokoládéval vagy kakaós bevonómasszával. Itt is hűtés, csomagolás következik.

A szaloncukor igen energiaigényes jószág – gondoljuk el, hányszor kell hol elég melegnek, hol elég hűvösnek lennie, hogy a töltelék hol elég lágy, hol elég kemény legyen. Mindez persze egyetlen célt szolgál, hogy a karácsonyfáról lecsipegetett bonbon(ett) a legkellemesebb legyen. A kellemességhez járul a tény, hogy egyre újabb ízek kerülnek a csokibevonatba: idén például sárgabarackos és a mogyorós-crispys. Érdekes, hogy miközben az idők, a jövedelmek és a karácsonyfadivatok változnak, a szaloncukrok kínálatában érezhető, hogy a kiemelkedő (prémium) minőség iránti igény nem változik. Saját tapasztalatom szerint egyre többen tesznek a fára az olcsóbb, de kellően látványos tömegárut, a fa alá viszont kerül egy díszdobozos drágább, hogyha valaki nem az „ízű” dolgokat csipegetné, bátran nyúlhasson a dobozba, jobb minőségű csemegéért.

A réges-régi selyempapíros csomagolás helyett mostanában már ragyogó fémgőzölt fólia burkolja a szemeket – csupán azzal a hátránnyal, hogy nem lehet kicsenni belőle feltűnés nélkül (és kaviccsal, fadarabkával, dominóval vagy legóval helyettesíteni).

Nem is baj, ha megmarad hungarikumnak ez a finomság. Büszkélkedhetünk majd az ide látogató külföldieknek, hogy mi ilyet is tudunk...