Különös keverék Vietnám, nemcsak hogy párhuzamosan, de egybefonódva él egymás mellett a szocialista (terv)gazdálkodás, intézményrendszerével, nem gyógyuló gyerekbetegségeivel és az egyre erősebb tőkés gazdaság. Ahogy láttuk is, nappal vagy legalábbis késő délutánig az állampolgár építi a szocializmust, utána pedig rögtön maszekolni, kereskedni, megélhetést kiegészíteni megy.
Akár késő estig
Ettől a város összképe elég furcsa, az ember éjfélkor (helyi viszonylatban) őrületes utcai forgalom képétől búcsúzik, és reggel ötkor-hatkor, mintha mi sem változott volna, ugyanerre ébred. És ez nem puszta közlekedési helyzetkép; mint a többi ázsiai nagyvárosban, egész éjjel nyitva vannak a boltok, az utcai büfék vagy kisvendéglők, a kézművesek – szinte hallani a zsizsegést.
Ha az egykori Saigon, ma Ho Chi Minh város jellemző hangját kellene megtalálni, az a kismotorok berregéséből és a bicikliláncok surrogásából lehetne kikeverni. Iszonyú mennyiségű a bringa, a kismotor és az itt ciklónak nevezett riksa. Ez utóbbit – sosem lehet megszokni – törékeny, apró, kortalan ember, sokszor nő húzza, elnyűhetetlen energiával.
Cikló-sztori
A cikló főszerepet kapott tanulmányutunk első napján: a világ minden tájáról érkezett kis társaságunkat három, egyenként négyfős csoportba sorsolták, térképet kaptunk a kézbe, továbbá egy-egy csak helyi nyelvet beszélő riksát, és némi készpénzt meg egy listát. Az ott felsorolt (igazából abszolút fontatlan) dolgokat, mint kereplő, lampion, tigrisbalzsam, bambuszkalap, kellett közös erővel, nyelvismeret nélkül, a lehető legolcsóbban beszerezni – megadott időn belül.
El tudnak képzelni versenyszerű száguldást a zsúfolt utcákon, forgalommal olykor szemben, egy filléres bambuszkalapért? (Zárójelben: mi, a férficsapat győztünk.)
Az ötlet bizonyára az itt dolgozó rengeteg francia idegenforgalmi szakember agyából pattanhatott ki. Ők dolgoznak azon – visszatekintve a még ma is erősen jelen lévő francia kultúrára, mely a gyarmati hagyományokból táplálkozik –, hogy Vietnam ismét vonzó idegenforgalmi célpont legyen. A városok francia gyarmati stílusú magja ismét eredeti szépségét mutatja fel, a tengerpart szállodaláncoknak ad helyet, s mindez a helyi szorgalommal párosul.
Autósztrádák épülnek, viszont – éljen a bürokrácia! – a csúcssebesség óránként 70 kilométer. Az út mentén legalább fél tucat világcég zöldmezős gyártótelepei, óriásplakátjai, mellettük ugyanekkora darabok népszerűsítik a munkaversenyek sikereit és a politika bölcs döntéseit.
Mementó
Elfelejthetetlen nyomokat hagyott az évekig tartó háború. Hanoitól nem messze, az út mentén különös bentlakásos otthon, egyben kisüzem működik. Mindenféle emléktárgyakat készítenek szőve, faragva, festve, lakkozva azok, akik gyerekként élték túl a szörnyűségeket; égetten, árván, karja- vagy lábaveszetten. Az üzemlátogatást vásárlás követi: a bevétel az itt élőket segíti, hogy hasznosíthassák megmaradt képességeiket.
A Hanoihoz közeli tengerpartra vezető út végállomása a Leszálló Sárkány öble (Halong-öböl), a világörökség része. Elképesztő pengesziklái úgy magasodnak ki a vízből, mint hirtelen elsüllyedt hajók megkövesült vitorlái.
Itt, a tengerparton is gyorsan körülveszik hajónkat a kis bárkák, alkalmi árusokkal. Kézműves dolgokat kínálnak, apróságokat, de sosem agresszívan – s akárcsak Indiában (vagy Távol-Keleten szinte mindenfelé), az üzletet nyomatékosítandó, a család legkisebb gyereke kuporog az anyja vagy a nővére karján.
A partvidékről jönnek valamennyien, ahol egész úszó falvak alakultak ki. Néhány hordót szerelnek össze tutajjá, a felső felületére javarészt bambuszból épül a ház. A település iskolája is úszóműre épült, a családok halászatból, kézműiparból tartják el magukat. A házak közötti forgalom természetesen csónakokon zajlik, de itt olyan csónakost láttam, amilyet még soha: asszony feküdt a sajkában, karja a feje alatt, lába ujjaival fogta az evező nyelét és húzta szorgalmasan. Sosem fogom megtudni, hogy helyi szokás ez, vagy valami sérülés nyomán fejlesztette ki lábevező képességét.
Konyha-kóstoló
Némi tapasztalat birtokában mondom: leginkább a szecsuáni konyhára emlékeztet, amit ettünk. Mivel az éghajlat csupán októbertől márciusig elviselhető, azután forróság és csaknem száz százalékos páratartalom szórakoztatja az utazót – célszerű ehhez igazodni.
Kínai módra készített és tálalt leves indítja az ételsort, majd természetesen lehet választani sertés-, marha-, csirke- vagy vadhúst, és mellé nagyon sokféle párolt zöldség kerül a tányérra. Hasonlóan nagy a választék halfélékből, tengeri finomságokból is. A rizs semmiképp sem maradhat el, nem csak főzve, párolva, hanem rizstésztaként is asztalra kerül. A mártások viszont valóban mártogatásra szolgálnak, ellentétben a kínai leöntős, összekeverős gyakorlattal.
Nagyon finom például a tavaszi sült zöldségtekercs, amelynek – húsos vagy csak vega – hozzávalóit olykor kis lepénykébe, máskor meg zöldségszeletbe csavarják, és fokhagyma, hal meg citromlé felhasználásával készült édes-savanyú szószba mártogatják. Az étkezés végén leggyakrabban zöld teát és gyümölcsöket szolgálnak fel. A teaivás természetesen kínai hatásra alakult ki, de a bizonytalan minőségű víz miatt nem is érdemes mással kísérletezni.
A francia koloniál stílusú épületek egyik nagyon szép vízparti példányát kifejezetten étteremként állították helyre, és amit az asztalokon föltálaltak nekünk, hiteles helyi ételsornak tűnt; ugyanezeket az ételeket láttuk a kis utcai vendéglők, büfék előtt elhaladva is.
Nem díszletnek éreztük, hanem a múlt folytatásának – mintha az Orient expressz századfordulós luxusvagonjainak földhöz kötött (stílszerűen azt mondhatnám: horgonyzott) megfelelője lenne az elegáns étterem, ahova napközben az egyre gazdagodó bankár, kereskedő, gyáriparos réteg jár üzleti ebédekre, vacsorákra.
