|
Utazás
Sorozatunkban a Veneto régió kevésbé ismert vagy magyarok által kevésbé látogatott vidékeire hívjuk fel a figyelmet.
Sorozatunkban a Veneto régió kevésbé ismert vagy magyarok által kevésbé látogatott vidékeire hívjuk fel a figyelmet.
Olaszországban a karácsony a legfontosabb, legbensőségesebb családi ünnep. A közmondás is úgy tartja: »Natale con i tuoi, Pasqua con chi vuoi« vagyis A karácsonyt a szeretteiddel töltsd, a húsvétot pedig azzal, akivel akarod!
Ne hidd, hogy dumálás közben az olasz egyszer csak átvált németre, pláne szlovénre – viszont ha megvendégel a trieszti öböl partján, az osztrák és a dalmát konyha egyaránt jelen lesz a tányérodon.
Mivel nyáron a friss gyümölcsök választéka elég nagy, a szezon kitűnő lehetőségeket rejt magában a nagykonyhai cukrász séfek számára. Azonban nagyon gyorsan kell cselekedni, hiszen sok gyümölcsnek ekkor van a főszezonja.
Amikor szinte hangtalanul siklik a hajó a Fertő tó nyugodt vizén, hattyú és vadkacsák úszkálnak körülötted, a nádasból furcsa, hosszú lábú madarak röppennek fel, a kapitány grillhúsokat és kolbászt sütöget az alsó fedélzeten, és az illat az orrodba kúszik; hét ágra süt a nap, és hűvös borokkal kínálnak, ellensúlyozandó a meleget – akkor úgy érzed, ez maga a paradicsom.
Nem biztos, hogy a Torkos csütörtök ihlette meg, de az osztrák főváros vendéglátói is valami olyasmivel próbálkoznak (talán a megcsappanó kereslet hatására), amit a magyar éttermekben már évek óta bevált forgalomösztönző lépés: csalogatással.
Magyarország legnagyobb (és legextrémebb) gasztronómiai egyesülete, a Lucullus Baráti Társaság legújabb gasztronómiai akciója során földünk immár ötödik, igen jellegzetes helyén, a Karib-tengeri szigetvilágban főzött paprikás csirkét – az eddigi elképesztő helyszínek a következők voltak: az Északi-sark, a Budapest–Bamako Rali, a brüsszeli égbolt-vendéglő és a Góbi-sivatag.
A 2008-ban megrendezett, »Hagyomány és Evolúció« verseny fődíját sikerült megnyernem. Ennek köszönhetően tölthettem el egy hetet Illhausernben, a három Michelin-csillagos Auberge de L’Ill étteremben. Illhausern aprócska falu, egy nagyobb ugrásra fekszik a német határtól. Harminc-negyven kilométeres sugarú körben pici falvak veszik körül, Strasbourg hatvannégy kilométerre van innen.. De itt található a híres Haeberlin-ház.
Trinidad és Tobago (a továbbiakban hadd nevezzük röviden TT-nek) egy kedves kis karib-tengeri ország, ahol a trópusi kulináris alapanyagok szerencsésen párosulnak az indiai és afrikai országalapítók által frigyre lépett konyhairányzatokkal. A helyi kultúrszálak kibogozásában a hindu származású Dhanraj Dass és az afrikai eredetű Nadine Johnson segít bennünket. A szerzőnek a lucullus.blog.hu-n megjelent írásából készült ez a rövidített változat. A teljes cikk a Chili Magazinban jelenik meg nyomtatásban.
Az itt közölt fejezet Brian Moynahannek az International Airport című, először 1978-ban, majd 1983-ban átdolgozott kiadásban megjelent könyvéből való. Noha a légi utasellátásnak nemcsak a gyakorlata és eszközei változtak meg negyedszázad alatt, hanem részben elvei is, feltétlenül érdemes elolvasni, ha másért nem, hogy össze lehessen vetni a jelenkorral.
Érettebb síelők biztos megértik, az ember először azért megy nagyobb hegyek közé, mert szereti a meredek oldalak kihívását, később már elmélázik a táj szépségén is, és előbb-utóbb eljut oda, hogy kezdi mind többre becsülni a hó, sítalp, napsütés mellett vagy után élvezhető kulináris örömöket is.
Birkanyáj baktat a forró balkáni tájon. A pásztor, aki udvariasan odaköszön nekem, talán nem is tudja, hogy az állatok középkori padlómozaikokon lépkednek, mely itt-ott kibukkan a vastag homokréteg alól. Valószínűleg azt sem érti pontosan, hogy miért vitatkoznak olyan sokat a politikusok országa hivatalos nevéről. Ő csak rója megszokott útját az Ohridi-tó partján, és türelmes mosollyal engedi, hogy megörökítsük e békés pillanatot. Magammal viszek egy hangulatos felvételt e tájról, mely nem is oly rég még lángokban állt.
Alacsonyan úszó, hatalmas felhők, északi fények, fenyőillat, több száz méterrel alattam egy fjord terül el, sziklás hegyek tükröződnek benne; Nyugat-Norvégiában vagyok. Ülök a Lysefjord tetején, a Preikestolen nevű sziklán, talpam alatt a szédítő mélység. Becsukom a szemem, egy film főszereplője vagyok, már látom is magam madártávlatból, a kamera lassan közelít. Ott ül egy ember a sziklafal szélén, csak ő és a természet – most bármi megtörténhet.
Örményország nincsen Magyarországtól elérhetetlen távolságban, mégis ritkán utaznak tőlünk oda. Pedig a táj, a másfajta világ, az európaitól eltérő civilizáció és a különös hegyes vidék vonzó és izgalmas kalandot ígér. És gasztronómiai tapasztalatcserét is.
Most pedig lehet csodálkozni és fényképezni! Igen, egy évtized alatt szinte minden megváltozott, ami az oroszországi vendéglátást illeti. A vendéglők, az ételek, a pincérek, a kínálat, a verseny – no, és persze leginkább az árak. Egyáltalán: verseny van, méghozzá éles! A nagyvárosokban a nap bármely szakában lehet olcsón és drágán, gyorsan és lassan – jót enni. Márpedig a jóhoz hamar hozzá lehet szokni.
Marsala városában jártam, Szicília nyugati szélén néhány esztendeje. Miután Anna Gossetti della Salda kalauzolásával megtekintettem a legendás öblöt, ahol Garibaldi 1860-ban ezer vörösingesével partra szállt, hogy felszabadítsa Szicíliát – a történelmi emlékek világából csakhamar egészen másfajta világba csöppentem.
India nemcsak az idegenforgalmi hivatala által használt Incredible India kampány révén mutatja meg a világnak, hogy a kontinensnyi ország elképesztő (fordítsuk most így az incredible: hihetetlen szót) látványosságokkal szolgál az odalátogató számára, de gasztronómiája révén is képes hasonló élvezeteket nyújtani.
Különös keverék Vietnám, nemcsak hogy párhuzamosan, de egybefonódva él egymás mellett a szocialista (terv)gazdálkodás, intézményrendszerével, nem gyógyuló gyerekbetegségeivel és az egyre erősebb tőkés gazdaság. Ahogy láttuk is, nappal vagy legalábbis késő délutánig az állampolgár építi a szocializmust, utána pedig rögtön maszekolni, kereskedni, megélhetést kiegészíteni megy.
A máltai méhek kakukkfű- és rozmaringbokrokon rajcsúroznak, a méz fűszernövényektől zamatos. Igazi különlegesség. Így gondolhatták a rómaiak is, és ezért nevezték el a területet Melitának, azaz mézes, a mézszínű szigetnek, ahol a sárga mészkőtől minden épület meleg fényt kap.
A tepsis krumpli még frissen serceg, a sajtos galuska elégedetten szusszan egyet, amikor útnak indulnak a konyhából a gyalult faasztalokra. A hosszú nyelű vasserpenyőkben a tészta ropogósra sült hagymakarikákkal, a krumpli csillogó sonkás szalonnafalatokkal keveredik intim viszonyba.
Ebben a hidegben? – hüledeztek az ismerőseim. Kétségtelen, március nem éppen a legjobb időpont, és az úticél sem tartozik a felkapottak közé. Az északi országok iránti vonzalmam azonban már régi, s amikor Litvániában dolgozó barátaim meghívtak, nem sokat tétováztam. Poggyászomban sícipő, a barátok számára juhtúró meg könyvek, kezemben sífutóléc, így mentem a repülőtérre.
|
